no beef

igaz, hogy kezdek összeomlani kívül-belül, de azért most mégis felöltöznék és elmennék bulizni.

bár nagyon megbántam, mikor a legutóbb elmozdítottam a csöveket, majdnem bepisiltem úgy fájt, de azért szívesen megtenném egy jó kis estéért. még ha csak fél óráig is tartana, mert összeesne a légzőrendszerem és meghalnék. háh.

kifelé vágyakozom. annyira unalmas bent.

 

is it wro-wrong that I think it’s kinda fun, when I hit you in the back of the head with a gun?

- szeretsz?
- nem szeretlek.
-  nem baj.

főleg, mert megkértem rá, hogy ne jöjjön, de nem bírta ki.
aztán megcsókolt és kicsit visszavettem a jégkirálynőből.

pénteken, – bár én egész idő alatt itt voltam (igen.. még mindig), – végül mégis sikerült, amit elterveztem. másnapra pontosan 12 nem fogadott hívásom és 4 sms-em lett M-től. tehát jól sejtettem. ő is az a fajta, aki akkor fut utánad, ha hanyagolod.. classic. bár annyira nem szánalmas, mert emellett még mindig három lányt dug párhuzamosan. na mindegy.

drogokkal törésteszt, amiről nem könnyen jövök le, ez a legdurvább mind közül, s mégis én lövöm be

még mindig kórház.

úgy néz ki, hogy most már tényleg, úgymond haldoklom.

nem igazán sikerül a szervezetemnek leküzdeni ezt a nyamvadt tüdőgyulladást.

persze, megelőzhettem volna ezt az állapotot, ha az utóbbi egy hetem nem állt volna szexből és piálásból, és mondjuk az orvos utasítására jövök be még a múlt hét előtt.. nem pedig mentővel hoznak be kedden. khm.

de még így is megérte, mert rég nem éreztem ilyen jól magam. el is felejtettem, milyen úgy élni, hogy nem figyelek oda, milyen gyógyszeremet, mikor veszem be és hányszor. úgy, hogy nem lebeg előttem, hogy ezt vagy azt nem szabad, mert nem tesz jót az állapotomnak. utálok “vigyázni magamra”.

szóval most éppen nagyon szenved a testem, én viszont boldog vagyok. fogjuk rá. amennyire lehet annak lenni. itt. bálintékat sajnálom. bűntudatuk van, pedig tudják, hogy úgy sem tudtak volna visszafogni. utálnak így látni. elég szarul is festhetek. azt hiszem kicsit félnek is, hogy..

endit eltiltottam innen. konkrétan megmondtam neki, hogy ha átlépi a kaput és feljön hozzám, akkor lát utoljára. nem fogadta túl jól, de aztán végül is megenyhült. folyton hívogat. szerintem ő is fél.

mindenki fél. csak én nem.

meggondoltam magam

főleg, mert nem tudom, mikor mehetek haza a kórházból.

meg azért sem, mert nem tudok pár óránál tovább olyan lenni.

pénteken (már ha sikerül addig kijutnom innen) rá sem fogok nézni. az utóbbi üzeneteim után, annyira sérteni fogom ezzel az egóját, hogy akkor is utánam fog jönni, ha nem akarom.